Markó Béla: A haza milyen?
Az idén 70 éves Markó Béla A haza milyen? című kötetének második olvasásakor megpróbálkoztam egy kísérlettel: miután a könyv mind terjedelmében, mind pedig első olvasásra különös tágasságot sugalmazott, ezt a tágasságot a címhez igazítandó, azt kezdtem el vizsgálni, hogy milyen az egyes prózaversek hazaleírása akár konkrét, akár tágabb, metaforikus értelemben. Utóbbi értelmezésre már a kötetkezdő, az első ciklus előtt álló Hideg fény is ösztönzött, tudniillik ennek a versnek a végén máris ott lebeg az a fajta kettősség, ami ezt lehetővé teszi: „Van / még annyi erőm, hogy elképzeljem, / amint a lassan szétáradó forróság / feltámasztja fagyott hazámat.” A szöveg korábbi része egyáltalán nem a tág értelemben vett hazafogalomról szól, sokkal inkább egy profánabb és szűkebb térről, az otthonról, méghozzá olyan hétköznapi problémák leírásának segítségével, mint a téli hideg és a villanyégő-vásárlás: „Anna / például nem szereti a hideg fényt. […] megborzongunk, miközben egy / szál ingben vagy blúzban járkálunk / a jól fűtött szobában”. Mivel a versvégi haza szó használata mindenképpen egy tágabb értelmezés felé mutat ebből a térből, így a kötet címe mellett a kötetkezdő vers is azt sejteti, hogy itt valamiféle számvetés készülődik a haza és az otthon levés különböző dimenzióival kapcsolatban.
Milyen tehát a haza? Ahogyan a Hideg fényben a leginkább fagyott, úgy az első, Tündérkert című, gyerekkorról szóló ciklus első versében, a Tűzhányóban a leginkább potenciálisan veszélyes. „[…] egy régóta / haldokló tűzhányó mellett születtem, / kihűlt kráterében meggyűlt a víz, […] megtanultam / a lábam alá figyelni, és a fejem fölé is”. Mintha csak ez a földrajzi–születési körülmény azonnal arra a köztes figyelemre, egyúttal kettős értelmezésre predesztinálna, amit már a Hideg fény teréből kinyúló hazafogalom is jelentett. A Tündérkert versei sorban jelenítik meg ennek a kettős értelmezésnek a legkülönbözőbb élményekben megmutatkozó első pillanatait, ezzel egyúttal metaforikusan folyamatosan bővítik a választ a kötet címében feltett kérdésre. Ahogyan az sem elhanyagolható, hogy Markó milyen érzéki pontossággal képes megragadni ezeknek a szövegeknek a jelentős részében a szégyenérzet fogalmát, rögzíteni a szégyen előtti és utáni pillanatokat. Az olvasás gyönyöre című versben például az otthonosság érzését az almaillat és a savanyított káposzta mellett az az időszak jelenti, amikor a szöveg beszélője ezeket az illatokat még minden szégyenérzet nélkül azonosította az említettek tárolására szolgáló, óvóhely feliratú pincével, mert még nem ismerte az óvóhely szó eredeti kontextusát. Vagy ott van a Holdvilág, amelyben a beszélő fiatalkori énje titokban figyeli a tükör előtt fésülködő nagyanyját, és egészen a rajtakapás pillanatáig fiatal lánynak látja.
Az egyes szövegek hazaleírásait vizsgáló kísérletem egészen a második ciklus (Igen, igen, nem, nem) végéig kitartott, ott azonban zavart megállásra késztetett a Párbeszéd című vers: itt annyira egymás mellé kerültek a haza addig tematizált nagyobb dimenziói – az első ciklus gyerekkor-központúsága és a második lokális történelmisége –, hogy rádöbbentettek saját kísérletem folytathatatlanságára. „Előbb-utóbb beszédbe elegyedünk a tárgyakkal. […] Beszélt volna a tihanyi ekhóhoz, a naphoz, / a holdhoz. […] Magától értetődő, / hogy a költők akár a csikóbőrös kulacsnak is / szerelmet vallanak […] a többé-kevésbé / elvont fogalmakat is megszólítják. Hazám, / mondják, hazám. […] Kiáltottam én is kétségbeesve: / hazám! És jött a válasz egyszerre kétfelől is: / tessék?” A lokális-történelmi kontextuson – vagyis a határon túli magyarság kérdéskörén – kívül mintha arra világítanának rá ezek a sorok, hogy nem is annyira az egyes szövegekben van a haza, mint inkább a hazában a szövegek. Ezek megtalálásához viszont olyan folyamatos párbeszéd szükséges, amelyhez képest addigi vizsgálódásom mindenképpen egyoldalú, nem is beszélve arról, hogy „[a] folyamatos / párbeszéd az öregek és a költők privilégiuma”, tehát fiatal olvasóként eleve korlátozottak a lehetőségeim.
Talán ezzel a párbeszéd-tapasztalattal is összefüggésben állhat a második ciklusnak az a tulajdonsága, amellyel a kortörténeti értelemben vett romantika és annak valamiféle kései önreflexiója, pontosítása között egyensúlyozik. A forradalmi versek annak ellenére is kiváló táptalajt jelentenek erre a próbálkozásra, hogy Markó költői világában a forradalom szó elsősorban a ‘89-es romániai élményeket jelöli. Maga az eszme tudniillik nem változik, a kifejezés a ceaușescui környezetben is automatikusan hozza magával a szabadság és a szerelem témáit. Ott van például az Erotika, amelyben a beszélő egy, a romániai forradalom idején a lakásukba beeső fiatal baráti házaspárra emlékszik, ezen belül is a feleség szakadt harisnyájára: „Futás közben a lány, / illetve már asszony leesett a földre, csupa vér / volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt / a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta / lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen, / a combja is, egy pillanatra rácsodálkoztam, amint / védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban.” De ugyanígy szerelmi hasonlathoz nyúl a szintén igencsak beszédes című Pamflet is: „Mint a szerelemben. / Hogy talán nem is hazudsz eleinte, / de csak azt mondod el, amit a másik / hallani akar”. Hasonlóan romantikus alapvetést piszkál fel a Gyakorlat, még ha időbelisége ugyancsak erősen túl is mutat az említett korszakon: ez a szöveg a könyvek és az írás dicsőségét állítja szembe annak a könyvégetésnek a tapasztalatával, amely csak részben alapszik a második világháborút megelőző szokás rossz emlékén („Akárhányszor / sor került ilyesmire, következtek utána / az emberek is. Mindenféle másfélék”), mert másrészt „mi van a réges-régi dilemmával, / hogy éppen fázunk? Nagyon fázunk.” Erkölcsi ítélet nincs is a szövegben, inkább csak recepcióesztétikai tanács: „Ez a vers itt csak gyakorlat. Mint békeidőben / a légiriadó. De ha eljön a pillanat, helyetted / mégsem válaszolhat. Mert nem arra való.”
A romantikus eszme önreflexiójának a legizgalmasabb darabjai azok a szövegek, amelyekben Markó olykor egyáltalán nem is leplezett szemtelenséggel felesel a magyar romantika sematizálódott iskolapéldájával, Petőfi Sándorral. A forradalom meghatározásában például egészen nyíltan: „A forradalom leginkább a szerelemre hasonlít. / Nem arra gondolok, hogy csak nézzük sóvárogva / a szabadságot, aztán hirtelen elhatározással / megszólítjuk. És nem is nagy költőnk kamaszos / felkiáltását idézem, hogy: szabadság, szerelem. […] Rómeó és Júlia halhatatlan erkélyjelenete / juthatna eszembe, csakhogy errefelé ebből is / forradalom lesz, vagy a forradalom paródiája, / a világsajtót is bejárta, ki ne emlékezne, ahogy / a kétségbeesett zsarnok szerelemért esedezett az / erkélyről. […] Mert a diktátorok élettörténetét végül / Rejtő Jenő írja.” Közvetettebb módon a harmadik ciklus, a Kezdek kilátni egyes szövegeiben jelenik meg a Petőfivel való eszmetörténeti birkózás: az itteni, alapvetően az elmúlás gondolatával ismerkedő szövegek gyakran öltik természeti versek formáját, egyúttal azonban pont, hogy a kiutat keresik annak a fájdalmas és harcias elmúlásnak a gondolatából, amely a hagyományos Petőfi-eszménynek elengedhetetlen része. A Mentségben még kevésbé formai, mint inkább tartalmi szinten: „[…] mostanában kezdek / túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy / száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a / járdáról”. Később az Életcélban már elkezd uralkodni a természeti forma: „Nem igaz, hogy egyformának születtünk, / és csak menet közben távolodunk el egymástól, / mert más-más sebeket kapunk. […] Ez mind / igaz, és mégsem. Hiszen valójában közeledünk. / A szilvamag és az almamag között sokkal nagyobb / a különbség, mint a szilvafa és az almafa között”. Az elmúláshoz ilyen módon viszonyuló közeledés azért elég látványos ellentétet mutat az „[o]tt essem el én, / A harc mezején” eszméjével. És akkor a Helyfoglalás című verset még nem is említettem, amely a leginkább olyan, mintha a Petőfi-világ zöld aktivista antitézise lenne: „Építs házat egy teljesen üres telekre, / ahova nyers illatokat hoz a mezőről a szél, […] Mindegyik ház Bábel tornya. Sőt, az ember is / Bábel tornya attól kezdve, hogy megszületik, / mert a varjaktól, galamboktól, verebektől, / de legfőképpen Istentől veszi el a helyet.” Vagyis ebben a szövegben nem „[e]lhull a virág, eliramlik az élet”, hanem gyakorlatilag épp fordítva: eliramlik az élet, és kinyílik a virág.
A Markó által belakható-belakott hazát alapvetően ez az első három ciklus – a gyerekkor, a forradalom és az elmúlás ciklusa – határolja. Amik ezek után következnek, azok már inkább e három téma kisebb – éppen ezért olykor már önismétlő – részhalmazaiként írhatóak le: a Párhuzamosok című negyedik ciklus részben a korábban felfedezett kettős értelmezői technika továbbgondolása, amely ezt a kettősséget még sokkal direktebben működteti. A cikluscímadó vers például a Bolyai–Lobacsevszkij-elmélet alapján gondolkodik el azon, hogy vajon lett volna-e jelentősége annak, ha ez a két ember nem majdnem egyszerre fedezi fel a szóban forgó elméletet, a Romantika pedig úgy szól versírás és patkányirtás párhuzamairól, hogy a végén ismét felcsillan némi gúny Petőfi felé: „[…] ugyanbizony ki mondja meg, hogy / melyik a romantikusabb mesterség, verset írni / vagy patkányt irtani, majd valamelyikbe / mindenképpen belehalni végül, természetesen / nem úgy, mint Petőfi, de ezt is ki tudhatná”. Szintén ebben a ciklusban találhatóak a további pályatársaknak írt szövegek: József Attilának (Éjszakai gyors), Baka Istvánnak (Kincs), Hervay Gizellának (Maszkok) és Dsida Jenőnek (Délutáni vigasz), illetve itt található egy alkalmi vers is az időközben elhunyt Kántor Péter hetvenedik születésnapjára. A Téli kívánság című záróciklus főleg olyan családverseket tartalmaz, amelyek hangnemükben megint csak talán az első ciklusnak a szégyen határait kereső szövegeivel állíthatóak párhuzamba. A Kasszandra ujjában például egy görögországi nyaralás emléke kerül elő, amelyben a család kagylókat szeretne gyűjteni, ám mindegyikről kiderül, hogy remeterákok laknak benne, akiket nincs szívük elpusztítani a kagylógyűjtés miatt. Ezek a szövegek a másikkal való törődés határairól mesélnek, különös tekintettel például a beszédes című Karanténra („Tudomásulvétel. Önkorlátozás. / Integetünk. Sem kézfogás. Sem ölelés”), ami pedig időnként önismétlő jellegüket illeti, a Saját Faust még arra is ad némi magyarázatot: „Az élet. Felfedezni / újra meg újra, amit már ismersz.”
Markó Béla tehát ebben az erősen számvetés hatású kötetben megismerteti az olvasót a haza legkülönbözőbb minőségeivel. Egyúttal gördülékeny prózaversnyelve segítségével – na és a romantikus költői eszmények óvatos megpiszkálásával – igyekszik annyira tágassá és otthonossá tenni az így megismert világot, hogy az olvasónak meglegyen a lehetősége az ezzel kapcsolatos tudás mélyítésére is.
Markó Béla: A haza milyen?, Kalligram, Budapest, 2021.
(Megjelent az Alföld 2022/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Vivi munkája.)
Hozzászólások